A cím nem véletlen. Csupán félórámban telt, hogy megtudjam az általam kb. 2 nappal ezelőtt megadott jelszót, hogy be tudjak már lépni ide, és végre írjak. Mert lenne miről. Aztán nem bírtam belépni, mert ez a drága Microsoft Edge olyan cuki meg minden, hogy megjegyezte a jelszót, de nem írta be automatikusan, illetve baszta megmutatni, bár elmenteni elmentette. De akkor miért nem mutatta meg? A dög. Aztán az isteni szikra felcsapott a nagy fejembe. És láss csodát itt vagyok, és írok, mint állat. :) Szóval, hogy miről is akartam volna írni. Hát a legutóbbi bejegyzésemben említettem, hogy hiányzik. Erre mit ad isten tegnap is hiányzott. Közel 2 hét után, valami nagyon érdekes érzés lett rajtam úrrá. Rá kellett jönnöm, hogy az elmúlt 1 hétben mióta ismét itthon lakok nem bőgtem. De egyáltalán nem bőgtem. Próbáltam tudomást sem venni a dologról, mármint a szakítás tényéről. De aztán az elmúlt napokban valami beütött, bár tettem ezért, mert végig néztem a pendrive-t amin a közös életünkből származó képek is találhatók. És akkor jött a bumm, a felismerés, hogy azért erről nekem beszélnem, vagy ha más nem írnom kell, mert nem lesz ennek jó vége. Nem mondhatom, hogy csak egy pillanatnyi fellángolásnak lett vége már 3 hete (Jesszus, még leírni is szörnyű), hanem egy 4 és féléves, együttéléses kapcsolatnak. Amit nem lehet csak úgy, az egyik napról a másikra lezárni. És tovább menetelni. Pedig azt hittem egyszerű lesz, vagyis inkább el akartam hinni, hogy vagyok már annyira vén tyúk, hogy könnyebben feldolgozom a veszteséget, illetve könnyebben elfogadom a vereséget, mint mondjuk 10-15 évvel ezelőtt. Visszacsatolván az első sorokban említett bénaságomhoz, látszik öregszek, mert nem elég, hogy a blog jelszavát nem írtam fel (de legalább eszembejutott), de a regisztrációkor megadott vadiúj e-mail címem jelszavát sem tudom, így most hamar gyorsan csinálhattam mégegy e-mail címet (mert naná, hogy az ellenőrző kódot meg egy olyan címre küldettem, ami nem is az enyém....... :( Hát igen az ember egy bizonyos kor felett.....
Vissza az érzésekhez, tegnap egész este mászkált ki meg be a nagy fejemben, mondjuk ezt előidézte egy SMS-sel, miszerint jó a céges vacsi, és eszébe jutottam. Hm, most ilyenkor erre mi a szent szart lehet mondani. Hogy dejó, mert te is eszembejutottál, és hogy mekkora lúzerok vagyunk, hogy hagyjuk ezt az egészet? Miközben nagyon is jól tudom, hogy nem voltam már boldog, sőt tovább megyek már elég rég nem voltam boldog. Mégis olyan nem is tudom milyen hangulatom van. Értem is meg nem is, annyira régen volt már ilyen, ilyen kiszakad a szívem és ott marad egy nagy lyuk, amit aztán vagy befoltoz valaki, vagy nem, vagy majd én cellukszozom össze, ahogy azt tettem már párszor anno "tini" koromban. Van bennem egy elég nagy félsz, nem tudom miért, de ez már mocorog egy ideje, miszerint hamarabb lesz neki valakije, vagy már most is kacsingat. Nem azért zavarna, mert ezt versenynek fognám fel, csak valahol mégis megcsalásnak érezném, ha így lenne (a megérzéseim sajna vagy nem sajna elég jók szoktak lenni - bezzeg a lottószámoknál még várat magára a szerencse), mert azt jelentené, hogy neki valahol ez az egész kevesebbet jelentett. Illetve ezt erősítené meg bennem, mert sajnos így érzem, hogy neki mást és máshogy jelentett ez a több, mint 4 év, mint nekem. Oké, persze különbözőek vagyunk, de sok mindent elárul a kettőnk dolgáról, hogy én már az első összebútorozott napon MI-ben gondolkodtam, ő meg 4 év után sem igen akart, ő mindig EgyesSzámElsőSzemélyben tervezett-gondolkodott, amit aztán TöbbesSzámElsőSzemélyben kellett megoldani. És ezért érdekes, tudom, hogy nem volt fenékig tejföl, mégis hiányzik.
Annyira ide vág ez a szám, libabőr meg minden, csontig hatol ez a nőszemély, aki szerintem csodaszép ebben a klipben, és valami láthatatlan kapcsot érzek, ahogy hallgatom. Valami sorsszerű, de hát én hittem, hiszek és hinni is fogok, ha más nem a Sors-ban biztos.
